Tegnap elmentem Szegedre, hogy elhozzam a fiamat, hazafelé pedig, az országúton, a semmi közepén őzekbe botlottunk, az út közepén álltak. A színük miatt későn vettem észre őket, reflexből félrehúztam a kormányt, aztán rájöttem, nem jó ötlet lecsúszni a fák közé, így visszahúztam a kormányt, az út persze csúszott. Megpördültünk - többféleképpen is, végül megálltunk a másik oldalon az árokban, az autó a bal oldalára állítva.
Fiam mellettem ült, az öv fent tartotta az ülésben, szegényke ott lógott, mint egy pók, sikított, amíg azt nem mondtam, “nyugi Bálint, semmi baj, minden rendben!” - így utólag belegondolva kicsit abszurd :)
Aztán azon gondolkodtunk, hogyan szálljunk ki. Ha kikötöm az övét, rám esik. Persze minden vacak az autóban szanaszét repkedett. Csak attól tartottam a bukfencezés közben, nehogy szilánkosra törjenek az ablakok.
Végül kiszedtek minket, most a Bethesdában vagyunk kivizsgáláson, egyébként semmi bajunk a traumán kívül.
Megdöbbentő, mennyire rég örültem ennyire az életnek, és hogy ez egy megismételhetetlen csoda.

Éhes vagyok!